Aktívmami Ultrabalaton - előzmények

A futás nagyon megosztó dolog.
Vannak akik imádják, az életük a futás, vannak, akik ki nem állhatják, és ha tehetik sose futnak, még a busz után se.
A futás lehet életforma, de lehet csak egy eszköz önmagad megismerésére, célok elérésén keresztül az addigi korlátaid megugrálását és ezzel egy egészen más világ megélését elősegítő eszköz, lehetőség.

Nem vagyok egy futó alkat. 
Alacsony vagyok, rövid lábakkal. Az adottságaim sokkal inkább kedveznek egy sor más sportágnak, de valahogy 20-as éveimben megkedveltem ezt a sportot. Akkoriban, még jócskán a gyerekeim születése előtt szuper kondimmal majdnem mindegy volt, hogy tél vagy nyári 45 fok, sík vagy terep, sőt, erdőben talán még szívesebben futottam, mint a házak között vagy a Margitszigeten.

A második kisfiam születése, azaz megfoganása végett vetett az akkor már újra éledő futószenvedélyemnek. Eltűnt. Szinte nyomtalanul, csak halvány emlékfoszlányok maradtak róla - talán igaz sem volt....

Aztán 2018-ban egy őszi napon egy baráti társaság úgy döntött, próbára teszik magukat egy nem akármilyen futóversenyen, miközben ezzel az őrült ötlettel adományt gyűjtenek a Bátor Tábornak. Rögtön az Ultrabalaton 221 km-es távját nézték ki maguknak 13 fős csapatban, váltóban. Kapcsolódásom lévén ennek a társaságnak egyik tagjához jött a kérdés, hogy nekem van-e kedvem részt venni, lennék-e a csapat tagja.
Ekkor én már hosszú évek óta nem futottam, de a fejemben én egy sportos, fitt csaj vagyok (valójában egy kétgyerekes anyuka, akin minden tekintetben látszik és érződik a csodás két előzmény és annak minden nyoma), így hát gondolkodás nélkül rávágtam, hogy persze!

Semmilyen körülményeim nem tették akkor lehetővé a könnyed felkészülést, így januárban konkrétan a nulláról indultam neki, hogy májusban lefussam a nekem szánt 15 km-t.

Megcsináltam!
Szavakba le nem írható érzés volt. Elmondhatatlan eufória volt bennem, a föld fölött lebegtem, erős voltam testben és lélekben, és úgy éreztem, enyém a világ, mindenre képes vagyok.

Egy dolog hiányzott nagyon, egy igazi sportcsapatként működő, összekapaszkodó, támogató, egymásra figyelő, (engem is) szerető közösség.

Pedig nekem van ilyenem...
Az Aktívmamik, az Aktívmami órákra járó vagy régebben az órákra járó, azóta felcseperedett gyerkőcök anyukáinak csoportja, akik annyira kedvesek nekem, és akikkel mindig fantasztikus közösségek alakulnak ki. Többekkel barátságok.
Olyan sokan vannak. Tudom, hogy összejöhet belőlük 13 olyan anyuka:

- aki már futhat,
- aki elég őrült ehhez,
- aki az elég jó anyasága mellett elég laza is,
- akinek van otthon megfelelő támogatás egy szerető partner személyében,
- aki igazi közösségi ember,
- aki tudja, miként működik egy sportcsapat, és éli a szellemiséget,
- aki képes felkészülni,
- aki vállalja az ezzel járó összes terhet, időráfordítást (na és anyagi kiadást)
- és beleáll a szabályainkba, amik természetesen a közösség erejét igyekeznek erősíteni.

Azért ez nem kis feltétel...
Megfelelnek ezeknek ezek a lányok, ezek az anyukák?

Emlékek százai villantak fel előttem, közös beszélgetések, házi versenyek, küzdelmek, megható jelenetek, őszinte pillanatok, fájdalmak és örömök...

Igen, egészen biztosan!!!!

Akkor? Aktívmamik az Ultrabalatonon?

Persze, miért ne??!!
Őrült, de óriási ötlet!
Ekkor elkezdődött a szervezkedés, hogy megtaláljam a csapatomat, de innen folytatom a legközelebb!