VBAC Ádám Máté születése, avagy higgy a természetes hüvelyi szülésben!

Máté születéstörténetét elkezdeni nem is olyan egyszerű feladat.
Kezdhetném akár onnan is, akármilyen mókás is elsőre, hogy 1976 nyarán megszülettem...
Hiszen ma már tudjuk, hogy saját születésünk története rányomja a bélyegét arra, hogy hogyan viszonyulunk a szülés/születés témához. Édesanyánk, amikor csupa jószándékkal gyakorta elmeséli történetünket, szinte belénk programozza a nehéz vagy könnyű szülés programját. Azt hiszem mégis, hogy jelen esetben sokkal inkább onnan kéne kezdenem, hogy 2009. nyarán megszületett első kisfiunk: Benedek.

Kislány koromban rettentő félelmeim voltak a szüléssel kapcsolatban (nyilván itt jön a képbe a saját születésem sokszor hallott horror sztorija..), ami érdekes módon tökéletesen elmúlt, mire eljött az ideje, hogy édesanya legyek. Maximálisan természetes szülésre készültem, tanulmányoztam az erről szóló könyveket, utólag úgy látom leginkább a külső feltételekre fektettem nagyobb hangsúlyt, a belső felkészülésre kevésbé. Hiba volt.
Természetes szülésre készültem és nem képzeltem, hogy másképp is lehet majd.
De másképp lett, Beni császárral jött a világra, (érzésem szerint) komolyabb indok nélkül. Lelkileg nagyon megviselt, sokáig nem tudtam kimondani, hogy szültem, csak azt, hogy megszületett, és sokáig selejtesnek, hibásnak éreztem magam, hogy nem vagyok képes arra, amire mint minden nőnek, nekem is képesnek kéne lennem. Még Máté sehol nem volt, amikor tudtam, hogy a következő alkalommal másképp lesz minden, sokkal jobban felkészülök, és egészen máshogy, mint annak idején. A várandósság hónapjai alatt nem kellett már különleges könyveket bújnom, már nem a nulláról indultam, hiszen az időközben eltelt 5 év alatt rengeteget olvastam, tanultam nem csak a leendő szülésem érdekében, hanem hogy a szakmámban fejlesszem magam. Azért a kilenc hónap alatt a legjobbakat újra elővettem, készültem, gyakoroltam, feldolgoztam, elfogadtam, pozitív történeteket és videókat nézve, olvasva töltődtem, átprogramoztam.
Már jócskán többet tudtam, mint az első várandósság alatt, és sokkal felkészültebb is voltam mind testileg, mind lelkileg. Furcsa, hogy manapság fel kell készülnünk a szülésre, de eltűntek már az együtt élő nemzedékek és közösségek, ahol nők és lányok lehető a legtermészetesebben élték meg az élet szerves részeként a szülést, miközben mindenki ott segítkezett, ahol tudott, ahol hasznát vették. Ezek a jó példák hiányoznak nekünk, ez a pozitív program, hogy minden jól van úgy, ahogy van.

De nem csak a tudásom és a felkészültségem volt több és jobb. Az átprogramozást vizualizációkkal, rengeteg szülés videóval és pozitív szüléstörténettel igyekeztem elérni, és volt még valami, amit nagyon fontosnak tartok. Az első pillanattól, ahogy kiderült, hogy Máté megfogant, igyekeztem egy olyan kis team-et magam köré gyűjteni, akik maximálisan támogatják és segítik a terveimet, de arra is figyeltem, hogy ők egymással is jól működjenek. Nem akartam semmire sem figyelni szülés közben, kizárólag magára a szülésre. Ezt a részét nem is olyan egyszerű összerakni manapság, mint ahogy azt elsőre elképzeltem. Azt sosem gondoltam, hogy könnyű lesz, de bizony nehezebb lett, mint amire számítottam. Végül nagyon nagy biztonságban éreztem magam a választott KÓRHÁZBAN, a választott ORVOSSAL és SZÜLÉSZNŐVEL, valamint a választott DÚLÁVAL. Sokat jelentett, hogy maximálisan élvezhettem a PÁROM támogatását is a császár utáni természetes hüvelyi szülésben, azaz angol mozaik szóval élve a VBAC tervemben.

2015. április 10-én pénteken délelőtt ctg-re kellett mennem a kórházba, ahova anyukám kísért el, mert utána vásárolni mentünk. A ctg szabályos összehúzódásokat mutatott, de csak némelyik volt kicsit erősebb. A doktornő ezt látva bejósolta a jövő hét elejét, de én megjegyeztem, hogy azért számítson rám már a hétvégén.
A vásárlás és mászkálás alatt erős nyomást éreztem a szeméremcsont és a medence irányában, amik rendszeresen jelentkeztek és néha olyan erősek voltak, hogy meg kellett állnom, és a nyomástól néha úgy jártam, mint akinek tele a gatyája...

Este értünk haza, és addigra rendszeresen, 8 percenként éreztem ezt a nyomást. Beszéltem a dúlámmal, aki azt mondta, hogy ezek a feszítések "észrevétlenül" átválthatnak összehúzódásokba, de az is lehet, hogy egyszer csak megszűnik, majd ki tudja, holnap, holnap után beindul újra. Így hát vártam és figyeltem. Késő estére egyre többször kísérte a nyomást összehúzódás, és már volt, hogy csak a kontrakciót éreztem a kellemetlen feszítés nélkül.
Az időt továbbra is figyeltem, maradtak a 8 percek, és bár idővel gyakrabban, akár 5-6 percenként is jelentkeztek a méhösszehúzódások, nem éreztem intenzívebbnek, erősebbnek, könnyedén ki tudtam őket lélegezni.
Így telt az éjszaka, időnként üzenetet váltottam a dúlámmal, egyikünk sem aludt sokat.

Igyekeztem relaxálni, feküdtem, lazítottam, éjjel amennyire tudtam próbáltam pihenni. A fájások között be-be aludtam pár percre, ami nagyon jól esett. Jó volt feküdni, és pihenni is. Álmos voltam, és olyan furcsa volt ez a helyzet, ott volt végre, amit úgy vártam, de annyira fáradt voltam, hogy csak aludni akartam.
Igyekeztem mindent csinálni, amit én is tanítottam, vizualizáltam a táguló méhszájat, és nyíló rózsabimbót képzeltem magam elé a fájások alatt, mantrákat ismételtem magamban, közben vizualizáltam a képet, hosszú, mély légzéssel kísértem az összehúzódásokat, egyedül a relaxáció nem igényelt különösebb koncentrációt és légzést, hiszen olyan álmos és fáradt voltam, hogy a fájások szüneteit szinte félálomban töltöttem.

Eljött a reggel, és a helyzet nem változott. Aznap, vagyis szombaton volt a testvérem szülinapja, hozzájuk voltunk hivatalosak kora délután egy kis családi kerti bulira. Reggel megbeszéltük a párommal, hogy elviszi Beni fiunkat anyukámhoz, és mert neki volt egy kis dolga a munkahelyén, addig apu átjön, hogy ne legyek egyedül. Felkeltem és elindult a reggeli szokásos menet. Reggeli Beninek, ruhát előkészíteni, összecsomagolni neki, satöbbi, satöbbi... A teendők közepette a fájások ritkultak, gyengültek. A fiúk elmentek, apukám megérkezett. Ekkor már a nappaliban feküdtem, próbáltam pihenni, relaxálni újra. Apukám jelenléte kizökkentett, pedig nem akart ő zavarni. Olvastam hasonlókat Ina May Gaskin könyvében (Útmutató szüléshez), volt, hogy hozzátartozó, és olyan is, hogy a bába társa volt, aki a vajúdót megzavarta a jelenlétével.
Hiába, apa ide vagy oda, belénk van kódolva, hogy a vajúdás nem férfi terep...
Később, megérkezett anyukám a kisfiunkkal, és amikor a párom végre hazaért, a család elment, mi pedig ketten maradtunk. Időközben a dúlámmal továbbra is beszéltem néha, a lelkemre kötötte, hogy használjam ki a visszaesést, egyek-igyak amennyi belém fér, és aludjak, hogy ne legyek fáradt. Nem voltam éhes. Próbáltam enni, de nem kívántam semmit. Az ivás is nehezen ment, de azért arra jobban figyeltem. Aludni nagyon szerettem volna, mindent bevetettem, lazítottam, relaxáltam, filmet néztünk, a párom simogatta közben a hajam, ahogy szeretem, de nem ment. Közben Andi, a dúlám azt mondta, szerinte ahogy lemegy a nap, újra beindul a vajúdás. Így is lett. Este 7 óra felé lettem figyelmes arra, hogy újra sűrűsödnek az összehúzódások átlag 8 percenként jöttek (de volt 6 és 10 perces is), és újra erősödtek is az előző estének megfelelően. Végül beállt ugyan az az erősség, de időben 6-8 perc között váltakozott.

Kezdtem aggodalmaskodni, hogy mikor kéne bemenni a kórházba. Mert túl korán sem mertem elindulni, hiszen nagy volt a tét, a korábbi császáros esetből tanulva, ahol pont az volt a baj, hogy túl korán mentünk be.
Ahogy beteszed a lábad az osztályra az óra ketyeg. Ha nincs produktum az elvárt időn belül, vagy úgy értékelik, hogy túl lassan halad a vajúdás, akkor bizony nincs mese, jön a kés. Ennek nem szabad megtörténnie, csak akkor mehetünk be, ha már megfelelően előrehaladott az állapot. Közben mind a doktornő, mind a szülésznő a lelkemre kötötte, hogy 10 percesekkel már induljak be, hogy biztonságban legyek (itt a hegszétválásra gondolnak).
Mivel ilyenem nem nagyon volt, hiszen ettől sűrűbbekkel indultam már a kezdet kezdetén, nem nagyon tudtam mihez viszonyítani, és ez nem volt könnyű. Szóval mikor induljak??? Ez tényleg komoly dilemmát okozott és bevallom, néha nagyon elvitte a figyelmem az aggodalom és az agyalás.
A dúlám mindig nyugtatott, vagy legalábbis megpróbált. Higgyem el, tudni fogom, ha indulni kell. Érezni fogom. Mindig kérdezte, hogy hogy látom, mit érzek, hogy állunk? Ha indulni kell szóljak, de nem kéne túl hamar beérni, hiszen tudom...

Így telt el a szombat este és éjjel. Újra feküdtem, relaxáltam, vizualizáltam, ugyan úgy, mint az előző este. Időnként megpróbáltam más pozíciókat is, például asztalra dőlni, labdán ülni, közben párnákon pihentem az asztalon, az ágyra vagy az ágy támlájának támaszkodni. Eleinte némelyik egész jónak tűnt, bár a labda nem igazán jött be, sokkal jobban fájt a szeméremcsont környéki nyomás ebben a pozícióban. Egy idő után viszont azt vettem észre, hogy semmi sem jó, egyik pozíció sem, szinte kétségbeesetten kerestem újabb és újabb helyzeteket, és megijedtem, mert nem találtam kényelmeset. Visszafeküdtem, de már ez sem volt olyan, mint korábban. Kizökkentem, kicsit bepánikoltam. Éreztem, hogy kéne valaki. Most nagyon kéne valaki mellém!

Éjjel 2 körül lehetett. Írtam a dúlámnak, leírtam neki, hogy mit érzek, hogy már nem esik jól egyedül lenni (valami furcsa okból a doktornő kérése az volt a dúlákhoz, hogy ne menjenek ki házhoz, hanem a kórházba jöjjenek a kismamájukkal, ezért nem lehettünk együtt).
Egyre inkább az járt a fejemben, hogy fel kéne hívnom a doktornőt. De ha felhívom, akkor nincs visszaút, indulni kell...
Rövid dilemmázás után győzött a nagyobb para, egyszerűen éreztem, hogy segítség kell, ez már nem megy egyedül. Felkeltettem a páromat, készüljön, indulunk a kórházba.

Zuhany, öltözés, a hiányzó napi dolgok bedobálása a táskába, majd telefon a doktornőnek, a szülésznőnek, hogy itt az idő, indulunk. A kapuból szóltam Andinak a dúlának is, hogy elindultunk.

A kórházba érve a nagykönyv szerint gyengültek az összehúzódások, nem is érzékeltem, hogy hány percenként jöhetnek. A szülészeten az ügyeletes szülésznő feltett ctg-re. Jól esett, hogy emlékezett rám péntekről, tudta, hogy merre kell keresni a szívhangot (egészen lent a hasam alján tudtuk csak értékelhetően mérni már az utolsó napokban). Ennyiben ki is merült a figyelmessége és kedvessége. Csúnyán leszúrt (ide egy másik szót szánnék), amikor egy ostyás gyümölcsszeletet próbáltunk a dúlámmal előkotorni a táskából. Szilárd étel?? Még mit nem!!

Atyaég - gondoltam - hol vagyok?? Ez tényleg az a kórház, amit úgy dicsérnek, és ahol annyira máshogy gondolkodnak? És nem ehetek meg egy gyümölcsszeletet?? Melyik okostojás fog helyettem még órákig vajúdni egy csepp energiapótlás nélkül??
De volt ennél fontosabb hír is, a szívhang nem volt igazán jó. A szülésznő jött-ment, de nem volt elégedett, azt mondta, ez így nem lesz jó, ha így marad, akkor lehet, hogy császároznak. Andi megnyugtatott, hogy nincs nagy baj, a baba rendben van, de a görbe nem azt mutatja, amit kéne. Látott már ilyet, az a gond, hogy nagyon össze vagyunk szorulva a babával, de vele nincs baj, ne aggódjak.

A szülésznő kiment, magunk maradtunk, kicsit háborogtak körülöttem a stílusa miatt, de én valahogy nem foglalkoztam a dologgal többet. Pár perc múlva bejött egy másik szülésznő vagy doktornő. Ránézett a gépre és a legotrombább stílusban közölte, hogy ez így nem lesz jó, ebből császár lesz.
A ctg után az előző szülésznő megvizsgált. Méhszáj felvételkor 3 centi. Szuper! Annak idején pont ekkor toltak műtőbe. Bizony, nem volt véletlen a hosszú vajúdás eddig. Azt mondják, azon a ponton stagnál a folyamat, ahol van valami blokk, például a korábbi sikertelen vajúdás, mint nálam. Nagyon jó érzés volt tudni, hogy eddig jól állok, óriási önbizalmat adott. Ez a 3 centi akkor szinte olyan volt, olyan érzéssel töltött el, mintha azt mondták volna, eltűnt a méhszáj...

A folyosón ismét belefutottunk a bunkó stílusú valakibe. Ha lehet fokozni, akkor még otrombább stílusban, foghegyről odavetette magasra emelt orral, hogy ne készüljek szülni, mert esélytelen, egészen biztosan császár lesz. Mindezt meg sem állva, kutyafuttában, csak hogy még jól belém rúgjon egy utolsót. Andi őrjöngött. Hogy hogy a csudába, nem tudom, de egészen meglepő módon nem jutott el hozzám ez az egész. Annyira bíztam a kis csapatomban, hittem valami mély ősbizalommal a sikerben. Tudtam, ha megérkezik Anikó, az én szülésznőm, akkor minden rendben lesz. Ő tudja mit szeretnék, és segíteni fog ebben. Csak addig kell kihúzni valahogy ezekkel...
De Anikó csak nem érkezett, az idő telt, én meg már a szülőszobán vagyok, átöltözve.
Az ügyeletes orvos bejött, és meglepően kedvesen, figyelmesen elmagyarázta, hogy burkot fog repeszteni. Kérdeztem, hogy miért? Furcsa volt, hogy ő nem kérdezett, hanem kijelentett, de mivel tényleg nagyon emberi volt a stílusa, valahogy mégsem volt felháborító. Elmondta, hogy nem jó a szívhang, ha így marad, akkor császár lesz, de a burokrepesztés sok esetben segít. Próbáljuk meg, van rá esély, hogy így folytathatom a vajúdást. Természetesen így belementem. Nagyon óvatos és figyelmes volt, mindig mondta mi fog történni, nyugtatott, hogy ne féljek.

Burokrepesztés után a szívhang hála az égnek helyrejött, bár időnként nehéz volt megtalálni. A dúlám emberfeletti képességgel fél kézzel szinte állandóan a nehezen észlelhető és állandóan vándorló szívhangot vadászta és tartotta fixen a tappancsot, miközben eleve elképesztően sok mindent csinált, masszírozott, borogatott, tartott ahol kellett, támogatott, simogatott, olajozott és itatott... Nem is értem, hogy csinálta.
Nem sokkal a burokrepesztés után még az ügyeletes doki megvizsgált, a méhszáj ha jól emlékszem már 5 centire volt nyitva.
Sok testhelyzetet nem volt módomban felvenni ebben a kényszerűen fekvő pozícióban, de az oldalfekvés nem volt rossz, és néha fel is álltam, a kontrakciók alatt a falnak vagy a segítőimre, a páromra vagy a dúlámra támaszkodtam. Néha kisétáltunk Andival a mosdóba, ami nem kis mutatvány már ebben a szakaszban, de jól esett, hogy megszabadultam a gépektől. Egy ilyen alkalommal le is zuhanyoztunk, csak álltam a meleg víz alatt, folyattam magamra és élveztem, ahogy ellazít és erőt ad.
Időnként megvizsgáltak, és a méhszáj szépen haladt. Elégedett és nyugodt voltam. Sikerülni fog.

A vizualizálást végig folytattam, eleinte az összehúzódások alatt, majd ahogy ment előre a folyamat, inkább előtte és utána, hiszen eljött az a pont, amikor már a kontrakciók alatt épp elég volt a légzésre odafigyelni. Nagyon sokat segített minden tudásom ellenére, hogy Andi lélegzett velem. Megkérdezte az elején, hogy zavar-e, de kifejezetten jó volt, nekem segített, még akkor is, amikor a ritmust már nem feltétlenül tudtam vele tartani.
A mantrákat is ismételgettem magamban, hogy pontosan mikor azt már meg sem tudom mondani, de így utólag azt mondanám, hogy szinte végig, bár nyilván nem.

Halvány emlékeim vannak arról, hogy miket beszéltünk vagy beszéltek mellettem, vagy hogy bejött ez vagy az...
Olvastam róla, hogy eljön az a pont, amikor az idő érzékelése eltűnik, mintha az ember egy másik dimenzióba csöppenne. Mindent érzékelsz, de valahogy másképp, máshonnan, és mintha a valóság több síkon zajlana, a bent felértékelődik, a kint háttérbe szorul, de mindnek van több párhuzamosan futó vonulata, és képes vagy ezeket elkülöníteni, a fontosat előtérbe hozni, a nem fontosat hátra tolni. Az idő eltűnik, összemosódik és csak a pillanat van, amit mindig úgy kell megélni, amilyen éppen, az összehúzódások visznek magukkal, sodornak, mint a viharos tenger, a szünetekben pedig előtérbe kerül a tudatosság, kicsit visszakapod az irányítást, ezzel együtt mégis minden, ami rajtad kívül van, egy homályos üvegfal mögött marad.

Fogalmad sincs az időről, nem érzékelhető, így fogalmam sincs mikor jött a doktornő, mikor kezdhettem a kitolást, és csak utólag tudtam meg, hogy már 3 órát próbálkoztam megszülni Mátét, amikor az a döntés született, hogy segítséget kapunk.
Az összehúzódások gyengültek és a végefelé már ritkultak is, én is egyre kevésbé tudtam összpontosítani az erőmet. Halkan próbált a doktornő és a szülésznőm egymással egyeztetni, de érdekes módon ezt pontosan fel tudom idézni, akkor is tisztán hallottam. Hallottam, hogy vákumos befejezésre készülnek, és ekkor már én is kívántam a segítséget. Nem azért, mintha nem tudtam volna megszülni a fiamat. Hanem mert úgy, ahogy kellett volna, nem tudtam volna megszülni.

Sajnos császár után manapság annak kell örülni, hogy valaki mellénk áll, és próbálkozhatunk, de van egy sor feltétel, megalkuvás. Ilyen többek között a fekve vajúdás, a folyamatos monitorozás és a fekve kitolás is. Végig éreztem, hogy ez a pozíció nem jó, nem kényelmes nekem, nem érzem mit, és hogy kéne csinálnom. Hiába, ebben a pozícióban kellett maradni és így megpróbáltam a tőlem telhető legjobbat, de ez nem volt elég.
Nem bánkódom. Egy nem tervezett és lelkileg megterhelő császáros szülés után, sikerült hüvelyi úton megszülnöm csodálatos és egészséges kisfiamat. A vajúdás pont úgy zajlott, ahogy sejtettem, hogy zajlani fog, amit lehetett, az irányításom alatt tartottam. Végig tiszta fejjel, fájdalomcsillapítás nélkül éltem meg az eseményt, és így csatlakozhatom azokhoz, akik őszintén azt gondolják, hogy a szülésben nem a fájdalom mértéke, megléte vagy nemléte a fontos, nem ettől szép vagy nem szép. A megfelelő felkészülés és hozzáállás, az ösztönösség és a tudatosság megfelelő aránya és jó helyen való előreengedése felülkerekedik a fájdalmon, így az csak egy jelzés lesz, egy segítő erő, ami melletted, és nem ellened működik. Annak ellenére, hogy éreztem a fájdalmat, hiszek abban, hogy létezik a fájdalom nélküli szülés. A fájdalom szó nem is illik ide, egyszerűen nem fedi azt, amit ideális esetben, egy tudatosan az ösztönökre hagyatkozott szülés alatt érez egy nő. Ez egy egészen másfajta érzés, mint bármilyen fájdalom, jó lenne, ha lenne rá egy egészen másik szavunk.
Nem kéne ennyire félniük a nőknek ettől az érzéstől, hiszen egy csodálatosan felépített előadás főszereplői vagyunk szülés közben, amelynek minden esetben a születés a katarzisa, és ez az érzés leírhatatlan, elmondhatatlan, már-már felidézhetetlen is.

A döntés után minden olyan gyorsan történt. Előkészítettek, összeszereltek, jöttek-mentek, feltették a babára a vákumot, majd 1 nyomás, "már látjuk a fejét, kis hajasbaba lesz". Még egy nyomás. Andi megfogta a kezem, és a lábam közé tette. Éreztem a fejecskéjét a lábaim között, éreztem, mennyi haja van, nagyon jó érzés volt. A harmadiknál már kint volt Máté.
A mellkasomra rakták, összebújtunk, ölelkeztünk, és ő csak édesen nyöszörgött, mint aki elmeséli, mi mindenen ment keresztül, amíg eljutott hozzám. Gyönyörű volt.
2 órát töltöttünk együtt a szülőszobán, a felénél elvitték, leméregették Mátét, de apukája ott is végig vele volt.

Mivel a vákuum miatt vágtak, nehéz pillanatok következtek, amiket épp ezért már nem akarok részletezni, de annyit elmondok, hogy akkor is, és azóta is azt gondolom, hogy az egész vajúdás és 3 órás kitolás szebb, könnyebb, jobb és kevésbé fájdalmas volt, mint az azt követő betapintások (betapintás: a császár utáni hüvelyi szülésnél a korábbi heg kézzel való ellenőrzése és a méh végigtapintása) és varrás.
A felépülés össze sem hasonlítható egy császáros szülés utáni felépüléssel, még kiterjedt altesti problémák esetén sem, és mindenképpen természetesebb, hiszen a császár mégiscsak egy nagy hasi műtét. A test is másképp reagál, szinte azonnal volt tej, az osztályon Máté már boldogan szopizott.

Nagyon szerencsés vagyok, hogy mindezt átélhettem, de azt is tudom, hogy nem elég a szerencse, minden pillanatért keményen megdolgoztam, és itt most legkevésbé sem a vajúdás perceire gondolok.

Hálás vagyok a páromnak, aki számomra is egészen meglepő módon vette ki a részét a szülésből olyan módon, hogy ettől férfi többet nem tehet, valamint a dúlámnak, aki rengeteg erőt adott fizikai és lelki támogatásával.
Köszönöm a segítségét a szülésznőmnek és a doktornőnek, akik a mai felborult értékrendű világban mégis a természetes hüvelyi szülést támogatják, vállalva ezzel némi konfliktust és nehézséget is.

Ha Te, aki ezeket a sorokat olvasod, első gyermeked várod éppen, keress egy dúlát, aki kísér majd és támogat. Ha még nem is tudod mit szeretnél pontosan, ő segíteni fog hogy tisztába kerülj vele és melletted lesz, bárhogy is dönts közben. Egy dúlától hallottam nem is olyan régen, hogy a segítő személye tanú is egyben. Sok nő van olyan szerencsés, hogy gyermeke születése beavatkozás mentes vagy felesleges beavatkozástól mentes anélkül, hogy akárcsak erre utalást tett volna a várandósság alatt. De sajnos egyre többen vannak azok, akik csak szakember segítségével tudják feldolgozni az őket ért sérelmeket. A dúla személye nem csak ennek kivédésére egy óriási aduász, de tudásával és tapasztalatával kiemel a negatív spirálból, amivel így természetesen tereli könnyebb útra a vajúdást és ezzel élménnyé varázsolja a szülést.

Ha császárral szültél korábban és az a terved, hogy a következő babád hüvelyi úton, esetleg természetesen szülöd, akkor a történetem álljon előtted mementóként! Higgy benne, ahogy én is hittem, és tegyél meg mindent a célodért, mert tudnod kell, hogy neked is sikerülhet!

Szeretettel: Szmrecsányi Zsuzsi